Egy érdekes kísérlet során még a vártnál is elképesztőbb eredményre jutott egy fizikus, egy bizonyos Richard Feynman nevű kutató.

Mint tudvalevő a fény fotonrészecskékből áll. Ha tehát részecskék alkotják, akkor olyan tulajdonságainak kell lennie, mint bármelyik más anyagnak. De a fényre a hullámtermészet a jellemző, tanulmányozása során szintén a hullámtulajdonságok jellemzik. Erre a dilemmára kereste a választ Feynman, hogy akkor most a fény az részecskék halmaza vagy hullám e? Erre megalkotott egy kísérletet. A kísérlet úgy nézett ki, hogy egy fénnyalábon keresztül fénysugarat jutattott egy fotoérzkeny anyagra, amely a kapott fény mennyiségének a nagyságától vált sötétebbé. A fénykibocsájtó eszköz és a fotoérzékeny anyag közé helyezett egy falat, amelyen két rés volt található: egy bal oldalt, egy jobb oldalt. Először letakarta a baloldalit úgy, hogy a fény csak a jobboldalin menjen keresztül. Erre a fotoérzékeny anyag a jobb oldalon elsötétült. Mikor a jobb oldalit takarta le, akkor a bal oldala sötétedett el az anyagnak. Persze mindkét kísérletnél kissé szórásban került a fény az anyagra, ezért, mint egy hullámot kell elképzelni: tehát világostól megy az egyre sötétebb felé majd ismét kivilágosodik. Mindkét kísérletnél kialakult ez a hullám, csak az egyiknél a baloldalon, a másiknál a jobboldalon. A következő kísérletnél szabadon hagyta mindkét rést. Logikus az lenne, hogy mindkét oldalon megjelenne ez a két hullám. De nem ez történt. A kísérlet során a fotoérzékeny anyag ugy színeződött el, mintha egy egész hullámzás befedné az egész anyagot. Sok apró hullám egymás után. A kísérlet akkor kezdett igazán hátborzongatóvá válni, mikor egyre lassabb időközönként bocsájtottak fényadagocskákat a fotoanyagra. A kísérlet azt eredményezte, hogy bármilyen lassú időközönként juttatjuk a fényadagokat az anyagra, azok mindig ugyanilyen formába rendeződnek. A fotonoknak mintha lenne "eszük". Mintha tudnák, hogy hova kell állni a sorban.

És itt jön a képbe az, amit régebben a fizikusok bármely tekintetben a legmeszebb el akartak kerülni, mégpedig a valószínűség. Mivel később hasonló kísérleteket végeztek elektronokkal és különböző anyagokkal is, Feynman arra a megállapításra jutott, hogy a fény részecske onnan tudja, hogy hova kell rendeződnie, hogy egy időben áthalad az egyik résen és a másikon is, sőt meg is kerüli is közben, SŐT egy időben bejárja a körülötte lévő teljes teret és az egész univerzumot is! A végén pedig oda kerül, ahol a legvalószínűbb az előfordulási esélye. Valahogy az egész kvantumvilág erről szól. A részecskék ott helyezkednek el és akkor, ahol a határozatlanság a legkevesebb. Minden anyag illetve részecske ezt a határozatlansági elvet követi. Tehát az egész Univerzumban nincsenek biztos dolgok, és biztosan bekövetkező jóslatok, max nagyobb valószínűségek.

Ezeknek a valószínűségeknek egyre nagyobb jelentőséget kéne tulajdonítanunk. Mint ahogy a mesterséges intelligencia programozásánál is a fő módszer, hogy a számítógép úgy gondolkodik, hogy a valószínűség alapján cselekszik. Adott helyzetben azt teszi, ami a legvalószínűbb.

Egyes kutatók még ezen is túl mutatnak. Ők azt állítják, hogy a világunk csak egy része a sok párhuzamos univerzumnak, és az egész Világegyetem úgy válik teljessé, hogy ha egy helyzetben egy bizonyos dolgot választunk, akkor a másik lehetőség is megtörténik, csak egy másik dimenzióban. ÉS minden apró valószínűség másik százaléka egy másik világ képét formálja.....